I

Kriszti jelmezbálba megy. Minden csupa titok.

Nagymama különösen viselkedik, de ez érthető,

 mert  jövő héten lesz az esküvője

Nagymama varrt.

El-eltartotta szeme elől a cigányszoknyát, néha meg Kriszti derekához illesztette egy pillanatra, úgy ráncolta tovább az óriási kasmírkendőt, amely rendes körülmények között a zongorát takarta le. Kriszti ott ténfergett körött, nézte sose pihenő, csontos kezét. Nagymamának nem női keze volt, apró, finom ujjú, hanem széles, kidolgozott. Gyönyörű jelmeze lesz, pedig csak itthon csinálják – no hiszen neki könnyű, Nagymama varrónő volt fiatalabb korában. Nem szabad jelmezkölcsönzőből hozatni, azt mondta Éva néni. Anikó azért onnan szerzett valami csodálatos ruhát – Anikó már csak ilyen. Nem is egy tükröt hord magánál hanem kettőt.

      Négy óra. Ötkor kezdenek. Réka kéményseprő lesz, Bazsa elefánt, Cinege madár, csőrrel, szárnnyal. Cinegemadár. Ő nem árulta el senkinek a jelmezét. Senkinek! Titok.

      Tavaly még elképzelhetetlen volt, hogy részt vegyen valami bálon, nem mintha Nagymama nem engedte volna – ő nem kívánkozott. De ez az idei év más esztendő. Mostanában mintha este se menne le a nap, minden világít éjszaka is, és az ember csak fülel, hallja-e már a léptét annak a csodálatosnak, annak a nagyszerűnek, amit remél.

      Micsoda év!

Öltözhetett volna fotoriporternek, fényképezőgéppel a vállán, fiúruhába – de akkor azonnal megismerik, mert ő az egyetlen az osztályban, akinek az apja fényképész. „Légy talán katona…” – mondta Bazsa s hunyorgott. Bazsa most már nem haragszik rá. Katona!  Ó, az az  osztályfőnöki óra a békegyűléssel!

      Se fényképész, se katona, semmi, aminek a fogalma az ő személyéhez kapcsolódik. A jelmezbálban az a legjobb, hogy az ember kibújhatik a saját bőréből, hogy más lehet, tökéletesen más, aki a valóságban. Fordult egyet a sarkán, meglebegtette a karját. Jó lesz táncolni, még fiúkkal is, ha fel merik kérni, pedig azokkal nem az igazi. Ha fiúkkal táncol az ember, mindjárt mindenfélére vigyázni kell, a hajára, a lábára, a nevetésére, mindenre, míg ha az ember csak valamelyik osztálytársával forog, akkor a lépést is elvétheti, vagy bokán is rúghat véletlenül valakit, nem olyan nagy szégyen, és nem is kell feltétlenül gyönyörűnek lennie. Persze nem a tánc a legjobb a jelmezbálban, hanem hogy az ember néhány óráig azt játszhatja, hogy megváltozott, elvarázsolták, idegen és ismeretlen lett hirtelen… Cigánylány!

      Óriási ünnepség lesz, más iskolák néhány úttörőjét is meghívták, jönnek a patronáló KISZ-esek a szomszéd gimnáziumból, és az álarc kötelező. Jó volna, ha a tanárok is felöltöznének valaminek; mennyit nevetnének… Igazgatónéni persze nem teheti, ő elvégre mégiscsak igazgató, és bizonyosan vendégeket fogad, a Tanácsot, a kerületi Nőszövetséget, a fő-úttörőket. Hanem Éva néni, Mimi néni, Csatári tanárnő…

      Gál Réka mamája, Mimi néni, aki ott tanít a testületben, azt mesélte a múltkor a Réka édesapjának, hogy Lujza néni mindenféléket mondott róla meg Éva néniről a tanári szobában, hogy túl modernek, és ezek után mit várjon az ember a serdületlen ifjúságtól; mi lesz a tanári tekintéllyel, ha a nevelők ilyen közel engedik magukhoz az osztályt, moziba, színházba viszik, sőt nem tiltják el a szerelmes regények olvasásától sem, hanem osztályfőnöki órán megbeszélik a gyerekekkel az olvasottakat, meg karnevált rendeznek, lányoknak, fiúknak, álarcos mulatságot… De Igazgatónéni leintette, és valami új pedagógiáról beszélt.

      Örülne Lujza néni, ha valaha olyan csend lenne az ő óráján is, mint amikor Éva néni jön be az ajtón! Éva néni indiánusnak öltözve is közéjük léphetne, akkor se mernének nevetni, ha nem adna rá engedélyt. Pedig olyan fiatal, hogy ha az utcán kíséri őket, talán el se hiszik a járókelők, hogy ő az osztályfőnökük. Éva néni… ÉVA NÉNI! Ma beszél vele. Ma megoldódik minden.

-       Lecke nincs? – kérdezte a Nagymama.

Igaz is, a lecke.

Nem volt ugyan túlságosan valószínű, hogy épp a farsangi délutánra következő napot szemelje ki a tanári kar a nagy feleltetésre, de azért egész bizonyosan sose lehetett tudni az ilyesmit. Rosszul felelni nem lehet. Általában nem, de most különösképpen szó sem lehet róla, nem is annyira önmaga, mint Leült a tanulóasztalához, nekilátott a másnapi tennivalóknak. Azonnal észrevette, hogy valami rejtelmes okból a másnap sokkal kevesebb felkészülést kíván, mint gondolta. Minden tanár hetek óta azt hangoztatta ugyan, hogy a jelmezbál nem jogcím a nem dolgozásra, s az előtte és utána levő napon is éppúgy kell tanulniok, mint egyébként, ám oroszból csak egy csepp írnivalót kaptak, magyarból a kötelező olvasmányt kérik számon, azt meg még nyáron feldolgozta, csak át kell lapoznia a jegyzeteit. Testnevelésre most nincs betanulandó gyakorlat, egészségtanon benn se lesznek az iskolában, mennek bölcsödét látogatni – csak fizika van annyi, hogy az ember a fogát szívja; Lujza néni nem zavartatta magát. Szerencsére a fizika mindig könnyen ment neki.

Nem volt egyszerű tanulnia: el-elkalandoztak a gondolatai. Ceglédről semmi hír nem jött ezen a héten, mintha Nagymama meg Bence bácsi között megszűnt volna a levélváltás. Törhette a fejét az okán.

És a másik dolog is, a Terv… Apa arca ifjú, feszült, de mozdulatlan.

No majd ma délután…

Iszonyú nehéz megérteni ezt a teljesen világos fizikaleckét. Valami zavarja. Nemcsak a bál, nemcsak Bence bácsi elmaradt levele, nemcsak az, amit a mai bálra tervez. Az is. De mi még? A szomszéd lakásban nem veszekednek, Házmesternéni nem űzi a macskát az udvaron, Nagyék nem bőgetik a rádiót, senki sem porol…

Végre rájött, hogy nem zaj zavarja, hanem a mozgás hiánya. Nagymama leeresztette a szoknyát, összefonta az ujjait, abbahagyta a varrást.

Letette a tollat, úgy figyelt.

Nagymama imádta a varrást, még a foltozást is, nemhogy ilyen gyönyörű munkát. Nagymamának a varrás volt a pihenése, a szórakozása, a legjobb mulatsága. Most csak nézett maga elé, észre se vette, hogy a kasmír a földre lóg, leér a parkettra, azt sem, hogy négy elmúlt, a ruha még nincs kész – semmit. Még a gyöngyöt se fűzte fel teljesen, ott villogtak az ölében a színes gömbök egy bádogdobozban. Nagymama mozdulatlanul ült a nagyszékben, renyhén, mint valami mesebeli, lusta vén tündér. Az ő mindig öltögető Nagyanyja!

Ez volt a szép szobájuk, itt fogadtak vendéget, itt állt a vitrin Nagymama porcelánkutya-gyűjteményével s a zongora, amely most a kasmírterítő nélkül furcsán kopasznak hatott; rajta a Zsuzsa képe, tizennyolc éves Zsuzsáé, aki fehér ruhában támaszkodott valami oszlopnak. Műtermi felvétel volt, Apa csinálta ezt is. Zsuzsa nagy, fekete haja persze nem divatos, olyan, ahogy az emberek negyvenkettő nyarán hordták, oldalt elválasztott, majdnem vállig érő, hullámos. De még ez a régimódi frizura se rontja a kép hatását, nem változtat a bátor, komoly tekintet szépségén, a homlok ívén, az arc finom oválisán. Majdnem minden fiatal lány mosolyog a menyasszony-fényképén, Zsuzsa nem. Mintha azt mondaná: a házasság komoly dolog, engem a boldogság nem nevetésre fakaszt, hanem meghat, eltöprengek rajta. Én csak fénylek az örömtől, de nem mosolygok. Nekem titkom van.

Zsuzsa gyönyörű lehetett. Gyönyörű!

Azért az nagyon különös, hogy valaki így szólítsa az édesanyját: Zsuzsa.

Ő voltaképpen hasonlít hozzá, csak neki „rendes” haja van, amilyen kell, kurta, gyűrűs, mint a fiúké. Lehet, hogy ő is szép? Á, butaság! A vonások hasonlósága nem jelent semmit. Sajnos, Zsuzsa más. Sokkal több van az arcában, mint neki, valami mélység, komolyság, valami kifejezhetetlen. Vagy csak azért, mert az ember tudja, hogy Zsuzsa már nem él?

Van valami baj talán, amiről neki nem szóltak? Mért nem varr a Nagymama?

Soha, amióta élt, tizenöt éve, nem látta ilyennek. Nagymama úgy öltöget, ahogy a madár torka be nem áll, Nagymamának ez olyan kifejezési formája, mint a macskának a dorombolás: ez jelzi, hogy rendben van minden, az ebéd fő, nincsenek különösebb anyagi problémák, a parkettbeeresztés sikerült, a kimosott ruha fehér, Kriszti jól felelt, vagy itt a tavasz, ki lehet vinni a virágokat az erkélyre.

Csak nem beteg?

Becsapta a füzetét, bámulta az öregasszonyt. Nagymama háttal ült neki, de megérezhette a pillantását, mert megfordult, elvörösödött, s bűntudatosan felkapta a karját, a félig kész gyöngyfüzérek összekocódtak. Kriszti keze hirtelen olyan hideg lett, mint egyszer kémiaórán, mikor a lombik szétcsattant a láng felett, és azt hitte, Burger tanár úr megsebesült. Mert Nagymama sárgás, furcsán száraz arcán gurultak a könnyek.

Nagymama sose sírt.

Se bajtól, se szomorúságtól, még érzékeny pillanatoktól se – vagy a Zsuzsa sírjánál. Nem olyan volt, mint Igazgatónéni, aki mindig könnyezett, ha valami meghatotta, ha a nyolcadikosok ballagtak, vagy az énekkar valami igazán szépet énekelt. Nagymama nem könnyezett semmiért. Azt mondta, ami könnye volt, elsírta negyvenötben. Kriszti csak állt és nézte. A könnycseppek és a gyöngyök egyszerre fénylettek felé, Nagymama elővette a zsebkendőjét, a dobozka megrezzent az ölében, kidőlt, a gyöngyök szertegurultak a szőnyegen.

Jó, hogy most a szőnyegre ereszkedhetik, és kutathatja a gyöngyöket mindenfelé, zongora alatt, vitrin alatt, mindenhol. Míg kutat, majd kitalálja, mit tegyen, hogy Nagymama sír. Mire mindent összeszedett, Nagymama éppen a kapcsot erősítette meg a gyöngyfonadék végén, arca a régi volt, könnytelen, majdnem vidám, kemény pillantású barna szeme is az. Ha nincs mellette az összegyűrt zsebkendő, Kriszti azt gondolhatta volna, csak álmot látott az imént.

A nagyszék mellett zsámoly állt, diófazsámoly, közepében goblenkép, még Zsuzsa hímezte kislánykorában. Mikor Zsuzsa iskolába járt, horgolni meg hímezni tanultak kézimunkaórán. Ők villanyt szerelnek, meg vízcsapot javítanak műhelygyakorlaton, annak azért sokkal több értelme van, mint a goblenképnek. De azért Kriszti szerette a zsámolyt, nem a kép, Zsuzsa miatt, ráereszkedett a hímzésre, amely két, gombolyaggal játszó fehér cicát ábrázolt, s a fejét odahajtotta a Nagymama térdére.

Sajnos, Nagymama se beszédes. Most ki kell várni, míg magától elmondja, mi történt, vagy hagyni az egészet, másfele nézni. Az embernek, ha gyerek, annyi titka van, hát akkor mennyi lehet egy felnőttnek. Néha Nagymama is néma.

 „Némával nem érdemes tárgyalni” – mondta Lujza néni azon a furcsa, magas hangon, amely nála mindig az ingerültséget jelezte, mikor őt Éva néni hiába faggatta az után az osztályfőnöki óra után. Igazgatónéni csak nézett, a fejét csóválta, Nagymama meg hallgatott, hidegen, ellenségesen nézett Éva nénire. „Mi közötök hozzá – mondta Nagymama arca -, én tudom, mi van a gyerekkel, de azért se mondom meg nektek, arról mi otthon is csak nagy ritkán beszélünk, nekünk is lehetnek családi titkaink. Én ugyan el nem árulom, akárhányast is adtok neki magatartásból.” „Lám-lám – mondta Lujza néni, s ez már Éva néninek szólt -, íme, Boros Krisztina nyolcadik osztályos tanuló, a modern pedagógia csodája…”

Őt akkor valami szenvedélyes szomorúság fogta el, valami keserű harag, mert Lujza néni csak betévedt erre a beszélgetésre, nem is hívta senki, betévedt, és benn maradt. „Éppen a beiskolázás esztendejében”… - mondta Lujza néni, és Nagymamára villogtatta a szemét – ő meg arra gondolt, engedjék már haza. Az ablakban ott vergődött egy dongó, talán a legutolsó az idén, október volt, csak verte, verte a szárnyával az üveget, ki akart menni, akárcsak ő, minden szó, minden magyarázat nélkül. „Mért nem figyelsz, Kriszti?” – kérdezte Éva néni, aztán Nagymamára nézett, és nem haragosan, inkább szomorúan azt mondta: - Tessék nézni, kérem, nem is figyel ránk, és nem akar beszélni…”

Igen, van, amiről nem könnyen szólal meg az ember. Nyilván a felnőttek világában sincs másképpen.

Milyen furcsa ez. Ha nevetne, akkor nyugodtan meg lehetne kérdezni tőle: „Min nevettél, Nagymamám?” De nem nevetett. Sírt.

Ebben a pillanatban majdnem jobban érdekelték Nagymama könnyei, mint a farsangi bál, pedig ez nagy szó volt, mert a nyolcadik osztály hetek óta a karnevál bűvöletében élt és dolgozott. Olyan órákra készültek fel hibátlanul, amelyekre általában nem szoktak, minden felszólítás nélkül kimentek csengetéskor, hogy tisztességesen lehessen szellőztetni, a naposnak nem kellett kikiabálnia a torkát. Mindenki megcsinálta a leckéjét, sőt a gyöngékkel kérés és kijelölés nélkül is korrepetáltak, mert Éva néni megmondta, nincs karnevál, ha csak egyetlen rossz pontja is lesz az osztálynak. Hát nem lett. Hat hét óta még Lujza néni se talál kivetnivalót senkiben, pedig ő aztán igazán nem igénytelen, amellett utálta a jelmezbálnak még csak a gondolatát is, s kétségbeesett arra az ötletre, hogy a lány- meg a fiútagozat együtt bálozik. Fiúk és lányok! Iszonyú!

„Micsoda február van – gondolta Kriszti, és nézte az ezüstrámás képet a zongorán. – Jaj, Zsuzsa, micsoda február van, ha tudnád! Apa úgy megváltozott, hogy rá sem ismernél, Apa olyan lett, mint valami fiatalember, más a mozgása, a szeme, a mosolya, és Apa nevet. Képzeld, Zsuzsa, Apa tud nevetni!

Milyen buta vagyok! Hiszen Te ezt a megváltozott Apát ismerted valamikor, neked a régi Apa volna különös és ismeretlen. Amikor te láttad őt, még fiatal volt és vidám. De amióta én ismerem, tizenöt éve, Apa sose volt jókedvű, csak most. Bizonyosan érted, hogy gondolom, csak nem tudom magamat jól kifejezni. Képzeld, kezd olyan lenni a házunk, mint más emberek otthona. Zsuzsa, Apa él!

Talán ma rendbejön minden. Rendbehozom.

És Nagymama is más. Nagymama olyan lányos lett. Nagymama, mióta menyasszony, mindig elvörösödik, mikor átveszi a postástól a Bence bácsi levelét, nagyokat pirul, s a konyhában bontja ki, ott rá lehet fogni a pirulást a főzésre. Tegnap meg belehajtotta az arcát a függönybe, tudod, melyikbe, abba a kékbe az üvegajtó mellett, mintha nem akarná, hogy lássuk; mintha félne, hogy a gondolatai ott ragyognak az arcán. Pedig én tudom, mit gondol a Nagymama, és azt is tudom, mit gondol Apa, de hogy én mit gondolok, azt nem tudja senki.

Nagymama sírt az imént. Olyan furcsa minálunk minden mostanában. Most bálba megyünk, te is meg én is. Nagymama azt ígérte, feltűzi a hajamba a te kislánykori copfjaidat, és akkor, ha táncolok, olyan lesz, mintha te is táncolnál. Ha a copfod velem lesz, nem félek majd elmondani Éva néninek azt, amit el kell mondanom neki.

Zsuzsa, szerettél te golyókkal játszani?

Én most úgy élek, mint amikor pici koromban golyóztam, s a lépcsőházban, oldalt, azon a lejtőcskén, ahol a gyerekkocsikat szokták letolni a lépcső mellett, leeregettem az üveggolyókat, s néztem nagy komolyan, melyik hova jut. Golyókat eregetek most is, Zsuzsa, de sokkal magasabbról, és iszonyúan fontos, hogy célba érnek-e.

Te tudod, milyen boldogtalan voltam, milyen elmondhatatlanul, tanácstalanul boldogtalan. Az idén minden más lett. Annyi tennivalóm van, annyi ilyen golyó, hogy nem értem rá arra sem.

Örülsz?”

-       Ma nem kísérlek el – mondta a Nagymama.

Kriszti visszafordult a zsámolyon, úgy bámult rá. Nagymama nem volt menős, de olyan alkalmakkor, amikor úgy érezte, súlyt ad Krisztinek, biztonságot, ha nincs egyedül, mindig elkísérte, s most valahogy teljesen elképzelhetetlen volt, hogy ne legyen kíváncsi rá, mikor cigánylánynak öltözve forog a farsangolók között. Úgy látszik, fáradt. Vagy csakugyan nem érzi jól magát, ahogy az imént gondolta. Sírt is. De borzasztó! Hanem közben elkészült a jelmez. Milyen gyönyörű!

-       Öltözz, ne késs el!

Nagymama lánykori fehér díszkötényéből készült az ingváll, amelyet piros zsinór húzott össze a nyakán, s két csepp, puffos ujjacskája volt, felette meg ötsoros, szikrázó gyöngysor. Az ezerráncú, villogóan tarka kasmírszoknyához jól illettek a szomszédból kölcsönkért tűsarkú piros cipők! De legjobban a haja tetszett, senki sem mondta volna, hogy nincsen copfja, Nagymama úgy bedolgozta Zsuzsa vastag fekete varkocsait a fürtjei közé. Senki se fogja megismerni! Mindig kurta haja volt, amióta ismerték, s magassarkú cipő sem volt még a lábán – undok viselet, alig lehet lépni benne. Most vagy nyolc centivel magasabb lett. Nagyon nehéz volt becsempészni Zsuzsa levelét a szoknya zsebébe, de sikerült. Nagymama nem vette észre.

Nagymama az álarcot is rápróbálta egy pillanatra. A fekete maszktól felnőttes lett az arca, idősebbnek látszott a koránál, a nyolcadikos kislány helyett egy nyúlánk fiatal lány mosolygott vissza a tükörből.

Nagymama összefonta az ujjait, hátrább lépett, úgy nézett rá, s hirtelen lesütötte a szemét. Kriszti pontosan érezte, mit gondol: Nagymama Zsuzsát látta most maga előtt ezekkel a copfokkal, ebben a magassarkú cipőben, Zsuzsát, aki tizenöt éve eltűnt előle, s akit legjobban szeretett a világon. Forogni kezdett a tükör előtt, lengette a szoknyáját, s nem mert megszólalni, nem akarta elrontani a pillanat és emlékezés áhítatát.

Forgott némán, csöndesen. A kisasztalon ott volt az újság, a Nagymama szemüvege meg egy könyv, s a könyvben nem a szokott könyvjelző, nem az anyáknapjai szív, amelyet tőle kapott tavaly, hanem egy összehajtott papír, valami szögletes, fehér nyomtatvány. Távirat. Csak nem halt meg valaki, valaki vidéki rokon? Csak nem azért sírt a Nagymama? Csak nem azért nem akar eljönni vele a jelmezbálba?

Ha így van, akkor még külön jól tette, hogy nem kérdezte az előbb. Az ő házukban nem szeretnek halálról beszélni.

Forgott, keringett, s leste a Nagymamát. És közben, különös módon, önmagát is leste, a jelmeztől valahogy teljesen másnak érezte magát, idegennek, felnőttnek, s minden olyantól szabadnak, ami egy nyolcadikos kislányt megköthet. Ezen a délutánon mindent megtehet, amit egyébként nem lehetne - hiszen ma nem azonos önmagával, nem Boros Krisztina a nyolcadikból, csak egy cigánylány, és ha bemegy az ünnepségre, odamehet Éva nénihez is, és megfoghatja a kezét, hogy jövendőt mondjon neki, mint hajdan a cigányok, mikor még nem volt se joguk, se becsületük, és csak hányódtak szegények, mint a levél, és jövendőt mondtak a hiszékenyeknek, mert valamiből élniök kellett nekik is. Azt fogom játszani, hogy én egy olyan régi cigánylány vagyok, s megmondom Éva néninek, én azt látom a tenyerében, hogy…

Arra rezzent fel, hogy Nagymama hűvös, kemény ujjai az arcához érnek, s hirtelen meztelennek és a régi Krisztinek érezte magát, megtört a varázs. Nagymama levette róla a fekete maszkot, és a saját arcára illesztette. Iszonyúan furcsa volt így, elképzelhetetlenül furcsa, különös, széles, ráncos arcán az álarccal. Kriszti csak nézte. Nagymama komoly, barna szeme fiatalon lesett rá az álarc résein át. Egész más Nagymama tekintett rá, nem volt szabad mást nézni és látni rajta, csak a szemét. Valami olyan mondanivalója lehet, ami miatt el kell takarnia a képét, ami miatt most ő is másnak akar látszani, mint ami. És persze most más is. Így az álarcon át az a barna szem nem az özvegy Juhász Sándorné szeme, hanem Kis Etelkáé. Mit akarhat mondani a hajdani Kis Etelka az unokájának?

Milyen furcsa perc! Kriszti szíve vert, nem mert megmoccanni. Álltak egymással szemben, egy öreg, kövér, álarcos alak meg egy cigánylány. Aztán Nagymama sarkon fordult, kihozta Kriszti kapucnis kabátját, elegyengette alatta a cigányruhát. Most már levette az álarcot, odatette a kislány elébe.

-       Mégis megmondom – mondta Nagymama. – Nem várunk az esküvővel,

Kriszti, jövő héten összeházasodunk Bence bácsival. Ma délelőtt, míg iskolában voltál, jött a távirata, hogy délután érkezik.

      Az imént olyan volt, mint egy mesebeli lusta tündér. Most is mesebelinek látszott, de inkább olyannak, akit elvarázsoltak, hogy sose tudjon sírni, s aki egyszerre visszakapta ember mivoltát a könnyektől.