VII.

Az Álarcos elmeséli, milyen botrányt csinált

Krisztina egy osztályfőnöki órán…

-         Te nyolcadikos vagy, ugye?

Sokat tudok az osztályotokról, azt hiszem, minden tagját ismerem – már amennyire egy fél esztendő alatt meg lehet ismerni az embereket. Mert az azért nem egyszerű dolog, néha nagyon nehéz. Valamikor, kislánykoromban, azt képzeltem elég rápillantani valakire, megnézni a szemét, homlokát, pár szót váltani vele, s már nagyjából mindent tudni lehet róla. Persze, ha az ember idősebb lesz, sok mindenre rájön. Az emberek nem könnyű rejtvények ám, Cigánylány! Olyanok, mint a tejüveges ablak, amely mögött látni a fényt, de nem tudjuk bizonyosan, mi okozza. Mitől világos? Mögéje kell menni a tejüvegnek, hogy megértsük a dolgokat.

Nem, nem könnyű dolog.

Mondom, ismerem az osztályodat, még így, jelmezesen is tudom, ki kicsoda; az a madár ott például Cinege, a rossz kis Cinege, akiért mindannyian rajongtok, mert első lett valami nemzetközi ifjúsági fotóversenyen, és nyert egy érmet. Cinege osztályhős. Lehet, hogy valaha igazi felnőttversenyeken is győzni fog, és akkor már nem büszke és önfeledt lesz, ha magához szorítja a versenydíjat, hanem megrendült és alázatos.

Egyszer majd Cinege is meg fogja tudni, hogy ha az ember kiválik valamiben, sose magának válik ki, hanem a hazájának, a világnak – mindenkinek. Majd az iskola megtanítja rá.

Tudtad te azt például, hogy Burger tanár úr igazi festő?

Nemcsak ilyen vagy olyan: igazi. De mikor megkapta a Munkácsy-díjat, nem ment el az iskolából, nem ült be egy műterembe, nem növesztett fura szakállat, és nem járt citromszínű zekében, hanem azt mondta, ha valamit tud, jobban tud, mint más, akkor meg kell tanítania rá a fiatalabbakat. Burger tanár úr mindig azt reméli, hogy valaki közületek még jobb festő lesz, mint ő, és az többet ér a számára minden díjnál.

Nézd, most Csatári tanárnő kérte fel Anikót. Anikó egy kicsit vidámabb, mert Csatái tanárnőt még ő is szereti. Hogyisne, mikor az arca mindig fénylik, és amióta él, mindenkinek tud valamit mondani, amitől felvidul.

Nagy gyakorlata van, Cigánylány. Van egy magatehetetlen, vén édesapja, akinek a beszédét ő érti egyedül, azt mulattatja, szórakoztatja, ha hazamegy munkából. Csatári tanárnő azért nem ment férjhez még, mert nem jutna ideje rá, hogy a maga új családjával is foglalkozzék. Ha majd egyszer szegény öreg bácsi nem lesz, Csatári tanárnő is elindul a maga útján. Nem marad egyedül, mert nem életkortól függ, talál-e az ember élettársat, hanem attól, miféle ember keresi. És nem lesz késő a számára – soha semmi se késő, Cigánylány.

Mimi néninek más. Mimi néni a munkáját is szereti, a családjában sincs beteg – könnyű volt Rékának úgy felnőnie, mint egy jókedvű, okos kis koboldnak. Mimi néninek nagyon derék férje van, Rékáék háza csupa napsütés. Király Margit bezzeg az árnyékot is ismeri, mégis milyen szép postaláda-ruhát csinált magának a Gyermekotthonban. Király Margitnak ötvenhatban elmentek a szülei, az édesapja azt hitte, a majája viszi, az édesanyja meg azt, hogy az apja, s mind a kettő már külföldön vette észre, hogy Margit ittmaradt. Király Margitból nagyon jó édesanya lesz egyszer, és azt mondják a Gyermekotthonban, sose látják szomorúnak. A szüleiről nem beszél, az ember azt hinné, nem is gondol rájuk, pedig minden leckének úgy ül neki: holnap még jobban felelek, mint tegnap, hogy érdemes legyen visszajönni miattam…

No, ugye, hogy ismerlek benneteket?

Talán még téged is.

Boros Krisztinát is ismerem. Magas, szürke szemű kislány, fekete haja van, olyasmi fekete, mint a tiéd, csak hát persze neki nincsenek ilyen gyönyörű copfjai. Mindjárt felfigyeltem rá, mikor először láttam, olyan különös volt azzal a nagyon sötét hajjal, nagyon világos szemmel. Azt is tudom, hol ül, az ablak melletti padsor utolsó előtti padjában. Világos aktatáskája van, cipzáras.

Bizonyára hallottad a históriáját, szerintem mindenki hallotta az iskolában. Akkortájt történt, mikor Éva néni átvette náluk az osztályfőnökséget, tavaly októberben.

Te tulajdonképpen hogy ítéled meg ezt a dolgot? Az osztály véleménye megoszlott, a tanári karé is. Mimi néni például egészen másképp vélekedett, mint Lujza néni. Mimi néni bízott benne, hogy Krisztina majd helyrehozza, amit hibázott, s neki lett igaza, neki meg Igazgatónéninek, aki szintén hitt Krisztinában. Igazgatónéni ismeri a gyerekeket, negyven esztendeje foglalkozik pedagógiával. Igazgatónénitől sokat lehet tanulni, nagyon rendes ember.

De most nem róla akartam beszélni, hanem Boros Krisztináról. Csak nem tudom, hogyan kezdjek hozzá, mert az ő története sokkal több szálú, mint a Cinegéé vagy Király Margité, és az ő dolgait nem tudom elmondani anélkül, hogy ne említsem Éva nénit is. Éva nénit ismered, nem? Ha nyolcadikos vagy, téged is tanít valamire. Itt kell lennie őneki is valahol a bálban, mert megígérte, hogy eljön, és Éva néni meg is szokta tartani a szavát.

Mikor Éva néni idekerült a tanév elején, mindjárt átvette az úttörőt és a nyolcadik osztály vezetését. Első este, mikor hazament, vitte magával Ilona néninek, az elődjének a megfigyelési naplóját, s elkezdte tanulmányozni a bejegyzéseket: ugyan kiket fog tanítani az idén?

Cigánylány, tudod te, mi az a megfigyelési napló?

Az iskolák számítanak arra, hogy egyik-másik évben megváltozik az osztályfőnök, s minden osztályról vezettetnek egy olyan füzetet, amelyben mindaz benne áll a tanulókról, amit nem árt tudni róluk. Hogy ki-ki milyen családi körülmények között él, miben erős, miben gyenge, hogy alakul a jelleme, az egyénisége tanév folyamán, miben kell neki segítség, mi a hibája, milyen módon lehet eredményt elérni nála. Így aztán, ha az osztályba új nevelő kerül, mindjárt tud tájékozódni az elődje feljegyzései alapján, s kap valami segítséget, tudja, melyik gyerek milyen módszerekkel nevelhető leginkább.

Éva néni hazavitt Ilona néni megfigyelési naplóját, és egyes neveknél tett valami jelzést. Olyanoknál, akik viselőjénél valami probléma mutatkozott, megoldandó feladat, akik valamilyen tekintetben külön segítségre szorultak. Így került egy kék négyszög – a külön foglalkozás jele – Boros Krisztina neve mellé.

Várj, megpróbálom elmondani, mit írt róla Ilona néni.

„Csak édesapja, nagymamája van, édesanyja nem él. Négyes rendű, értelmes, jó felfogású, csendes kislány. Az osztályban nem túlságosan népszerű, a gyerekek szerint látogatásaikat nemigen adja vissza, problémáik iránt nem érdeklődik, szíves, de nem barátkozó. A közösségi munkától visszahúzódik, nehezen aktivizálható, semmi csoportos kirándulásban, együttlétben nem vesz részt. A családlátogatások eredménye azt bizonyítja, hogy maga a család sem közvetlen, édesapja sose jár be az iskolába, nagymamája alig, maguk is visszahúzódásra nevelik a gyereket.”

Nehezen aktivizálható…

Tudod, mit jelent ez? Nyilván tudod. Körülbelül azt, hogy az iskolai munka elvégzésén kívül nemigen vállalkozik semmire. Éva nénit főleg az lepte meg, hogy barátnői sem akadnak, és hogy vonakodik a közösségi munkától; Éva néni egyáltalán nem tudná elképzelni a világot úgy, hogy ne mindenkivel együtt élvezze az örömét, s ne felezze el lehetőleg azonnal a szomorúságát. Ha az állt volna Krisztináról, hogy rút beszédű, hogy verekedős, hogy félénk, könnyebb feladat előtt állt volna – a nehezen aktivizálható gyerekek nevelése hosszú és nehéz. De Éva néni nem félt a tennivalóktól, ezért került a Krisztina neve mellé az a bizonyos kék jelzés: ha nem szereti a közösséget, hozzá kell szoktatni, meg kell kedveltetni vele – minél hamarabb elkezdi a vele való foglalkozást, annál hamarabb ér el eredményt. A közösséget szeretni kell, a közösség biztonság, a közösség a világ maga – hogy képzeli Krisztina, hogy megélhet csak úgy, egymagában. Miféle boldogtalan sorsot választana, kívülrekesztve a társadalmon?

„No, majd meglátjuk” – gondolt Éva néni. Valami olyan módon kellene a legelső tennivalót kiszabni rá, hogy vonzza a feladat. Nem valami híres úttörő, ez is kiderült a jellemrajzából, olyan munkát kell keresni a számára, amiben szívesen részt vesz; eleinte csupa ilyen munkával kell megbízni, aztán lassan tevékenyebb lesz, érdeklődőbb. Éva néninek nem ez volt az első ilyen nevelési feladata, körülbelül sejtette, hogy fogjon hozzá. Boros Krisztina nevelését az október végére tervezett ünnepélyes rajösszejövetellel akarta megkezdeni.

Emlékszel rá, Cigánylány, akart rendezni Éva néni egy békeünnepélyt. Bizonyosan nem felejtetted még el, mert sok szó esett róla, Cinege vállalta a dekorációt, és még Anikó is jelentkezett szavalónak – az osztály úgy gondolta, nagyon szép rajgyűlés lesz: az első nagyszabású, igazi rajgyűlés. Éva néni úgy képzelte, hogy a műsor egyik felében megmutatják, milyen iszonyú a háború, a második részében meg azt, milyen irtózatosan fontos a béke, s azt kérte a rajtól, süssön ez az ünnepi ülés, legyen olyan, mint valami máglya, világítson is, és melegítsen is, hogy mindig elmondhassák magukról, ők szóltak, ők kiáltottak a maguk kislányhangján, hogy békében szeretnének élni, és eljutni késő öregségükben az élet végéhez úgy, ahogy a sokat termő gyümölcsfa: elégedetten, és annak az emlékével, hogy meghozták a maguk termését…

„Akkor nagyot csalódhattál!” … - gondolta Krisztina.

Akkor még nagyobbat csalódhatott, mint képzelte. Ó, az az osztályfőnöki óra, amelyen előállt ezzel az ötlettel! „Te fogod mondani az ünnepi beszédet, Krisztina, és általában azt szeretném, ha te szerveznéd az egészet. Majd Bazsa meg az őrsvezetők segítenek. Nem kell hosszasan szónokolnod, csak azt foglald össze, mit jelentett a világ és az emberek számára a második világháború, és miért olyan fontos a béke. De úgy beszélj, ahogy emberekkel kell, emberi módon, ne legyen száraz vagy unalmas, a téma óriási és gyönyörű! Úgy beszélj, hogy sírjon, aki hallja, először szomorúságában, aztán meg örömében és reménykedésében. Megértetted? Szerencsére jól fogalmazol. Nagyon bízom benne, hogy sikerülni fog…”

Kék ruha volt rajta, olyan kék, mint az encián, s akkor nem simította le így a haját, mint most az álarc alatt, hanem szabadjára engedte, csak úgy röpdöstek hosszú, világos fürtjei. Nemigen hasonlított tanárnőhöz, olyan volt, mint valami filmszínésznő vagy iskoláslány, karcsú, piros szájú, nagy szemű. Állt a katedrán és mosolygott – senki se mosolyog olyan szépen, mint ő. Ez nem valami vidám emlék, de azért örülök, hogy beszél róla, mert akkor kezdődött minden.

-         „Nem vállalom!” – ezt mondta Boros Krisztina, és csak állt Éva nénivel

szemben, még a szemét se sütötte le, csak azt ismételgette egyre-egyre: „Nem vállalom, nem vállalom!”

         „Mást is mondtam – gondolta Kriszti. – Azt is mondtam: engem nem érdekel sem a háború, sem a béke…”

-         Tudod te, milyen az, mikor az osztály felszíne megfagy, s a hallgatás

vékony bőre alatt kavarog, fortyog valami, ami szinte szóba sem önthető? Hát ez ilyen pillanat volt.

         „Tudom – gondolta Kriszti. – Úgy néztek rám, mint egy őrültre. Réka hátrafordult, telefutott a szeme könnyel, úgy megijedt, és Anikó rémületében rákönyökölt a padra, pedig Anikó sose könyökölt, mert a mamája azt mondta neki, ha nem vigyáz a könyökére, ráncos lesz a karja, és Anikó fél a ráncoktól.”

-         Bazsa, az őrsvezető, összehúzta a szemöldökét, elképedve nézett hol

Krisztinára, hol Éva nénire. Ilyenre nem volt példa a nyolcadik osztályban, Bazsa teljesen tanácstalan lett: mit csináljon? Egy pillanatig az volt Éva néni is, de elképedni csak akkor képedt el igazán, amikor Boros Krisztina meg se várta, mit felel a szavaira, hanem holtsápadtan, elnyílt szájjal, mint valami kis vadállat, kirohant a teremből. Úgy bevágta maga után az ajtót, hogy a fal is belereszketett.

         „Nem vágta be – gondolta Krisztina. – Kirohantam, de nem vágtam be. Olyan hideg volt a kezem az izgalomtól, hogy kicsúszott az ujjaim közül a kilincs. És azért nem találtatok, mert a mosdóba mentem, ugyanabba, ahol ma öltözködtem, és ahová nem járhatnak a gyerekek. Akkor már nem volt levél a fákon, a platán hamar kopaszodik. Könyököltem az ablakban, néztem le az utcára. Fentről olyan pici minden. Elmondhatatlanul pici. Olyan izgatott voltam, hogy nyitva kellett tartanom a számat, mert nem bírtam az orromon át lélegezni.”

-         Éva néni csak nézte az ajtót, amely úgy bedörrent, és azon törte a fejét,

mit csinált rosszul. Mit rontott el? A gyerek értelmes és gondolkozó ember; ha ilyen furcsán válaszol valamire, akkor olyan helyen érintették meg, ahol valamije fáj, mégpedig annyira, hogy a válasza goromba és érthetetlen. „Botrány!” – mondta Bazsa, egészen hangosan. „Csitt – mondta Éva néni. – Majd elintézem. Nem szabad Krisztinával beszélnetek erről, amíg engedélyt nem adok rá.” Bazsa nem szólt többet, de szigorú szeme csak úgy vágott. Bazsa nagyon haragudott Krisztinára.

„Tudom. Szünetben, mikor visszajöttem a mosdóból, tett is valami megjegyzést, valami olyat, hogy nem akarnék-e más iskolát választani magamnak. Ha az ember az ajtót csapkodja az osztályfőnöke orra előtt, legokosabb, h máshová iratkozik. És azt is mondta, most aztán oda a zászló, az iskolazászló, amiért a raj versenyzett. Vállat vontam, átnéztem a feje felett. Olyan mindegy volt abban a pillanatban minden. Zsibbadt voltam, néztem a gallyakat a folyosóablakból. Az egyik fán madarak ültek, s azon gondolkoztam, mért nem száll el ez a madár, ha amaz igen, hogy némelyik itt marad, ázik-fázik… Nagyon szeretem a madarakat.”

-         Éva néni lelépegetett a tanáriba, becsöngette Futyu bácsit. Szabad órája volt, felküldte

Futyu bácsit a nyolcadikba Krisztináért. Míg várta, törte a fejét, mi történhetett. Éva néni komolyan szerette volna a békeünnepélyt, ő még emlékezett a háborúra, igaz, hogy gyerek volt még akkor, de azért megmaradt az emlékezetében; ha akarta, csak lehunyta a szemét, s megint látta a romokat meg a betegszállító saroglyákat. A nagy tüzeknek egyszerre volt piros meg kék lángjuk… Éva néni igazán hitte azt, hogy ő vagy az iskolája vagy Boros Krisztina beszéde fordíthat egyet a történelmen, mert ha az emberek megszólalnak, és elmondják, mennyit szenvedtek a háborúban, és most már békében szeretnének élni, akkor annak a sok-sok békeakarásnak olyan hatalmas ereje lehet, hogy talán meg tudja változtatni a világ sorsát, és úgy gondolta, hogy minden mondat, ami ennek érdekében elhangzik, akkor is fontos és jelentős, ha egy fehér blúzos, térdzoknis  kislány szájából hangzik. Jó, Krisztina „nem aktivizálható!” De valami ilyen alkalommal? És a mód, ahogy ellentmondott… Ez a gyermek csendes, visszahúzódó. Nem jellemző, amit tett. Nem jellemző.

       „Mikor lejöttem, hiába faggattál, nem feleltem. Néztem a cipőm orrát, az egész egyoldalú beszélgetés terhes volt, idegesítő meg valahol nevetséges is, mert tudtam, hiába szeretlek annyira, arról, ami az igazság, még neked se bírok beszélni.

      Persze, ma már tudom, hogy neked mindent el tudok mondani.”

-         Bejött Igazgatónéni, bejött Mimi néni, Krisztina csak hallgatott. Telefonáltak Boros

nagymamáért, az is megérkezett. Vonakodva, kelletlen arccal lépett be; mikor meglátta az unokáját, összevillant vele a szeme. A mamák, nagymamák általában úgy harcolnak a gyerekeikért, mint az oroszlán. Ám Boros Krisztina nagymamájának szemében más is volt. Valami ilyen: „Akármit csinált, én hallgatok. Arról nem beszélünk. Soha!”

Nem is derült ki semmi, s ezen Éva néni nem nagyon csodálkozott, mert a beszélgetés

elején véletlenül betévedt Lujza néni is, és az ő közelében ritkán szólalnak meg a gyerekek. Boros nagymama a vállát vonogatta, azt mondta, nem kétséges, a gyerek neveletlenül viselkedett, már módja van annak, hogy az ember visszautasítson egy megbízást, de Éva néni érezte, Boros nagymama tud valamit, csak nem akarja elmondani, s egy lépéssel sincs közelebb a titok megfejtéséhez, mint odafenn az osztályban. Krisztina a szőnyeget nézte, még egyszer, nagyon halkan elismételte, hogy nem mond beszédet se háborúról, se békéről, mert nem érdeklik az ilyen feladatok, s akkor Boros nagymama köhintett, összeszorította a száját. Éva néni esküdni mert volna rá, hogy Boros nagymama, némán, még biztatja is Krisztinát az ellenállásra. A kislányt vissza kellett küldeni az osztályba, nem derült ki semmi. A nagymama magában maradva se lett bőbeszédűbb, azt mondta: a gyerek ideges, semmi nyilvános szereplésre nem alkalmas, elnézést kér a nevében, aztán elment. Lujza néni huhogott, mi lesz a világból, Mimi néni azt mondta: „Légy türelmes, majd észre tér.” Igazgatónéni a fejét csóválta, sajnálta Krisztinát – milyen teher lehet azon a kis szíven, valami lehet itt, valami, amit nem tudunk…

      „Legjobb volna az édesapjával beszélni” – gondolta Éva néni.

      Kiderült, hogy ez nem is olyan egyszerű feladat. Mimi néni régről ismerte Krisztinát, majd minden esztendőben tanította valamire, mióta felső tagozatba került, s közölte Éva nénivel, nem volt még olyan szülői értekezlet ebben az iskolában, amelyen Boros Endre valaha is részt vett volna. A nagymamája szokott bejárni, az se valami tárgyilagos; ha valaha valami baj volt a kislánnyal, csak a vállát vonogatta, látszott az arcán, hogy a gyereknek ad igazat. Éva néni most már emlékezett, hogy mikor az első tanítási héten kinn járt Krisztináéknál családlátogatáson, akkor is a nagymama fogadta, a kislány apjával nem tudott beszélni, pedig otthon volt. „A vejem elnézést kér, fáradt” – mondta a nagymama. Fáradt! Tőle örökölte hát a kislány ezt az elhúzódó természetét.

      Nem marad más hátra, mint a telefon. Meg fog beszélni valamit ezzel a Boros Endrével. Megnézte az osztálykönyvben, hol dolgozik, megkereste a fényképész-szövetkezet telefonszámát, és másnap felhívta Krisztina apját. Nem sok öröme telt a beszélgetésben. Először azt hitte, talán megszakadt a vonal, olyan nagy csend fogadta, mikor beszámolt Boros Endrének, mi történt a gyerekével, s megkérte, fáradna be valamikor, hogy megbeszéljék, mi lehet a dolog magyarázata, s mit tegyenek a gyermek érdekében. De aztán kiderült, hogy Boros Endre ott van a vonal másik végén, csak hallgat, s mikor megszólal, abban sincs sok köszönet. Azt mondta Éva néninek, tud az ügyről, elmondta az anyósa; büntesse meg a kislányt, mert nyilván megérdemli, de ne faggassa, nyugodjék bele, hogy nem szereplésre termett. Ő, sajnos, nem tud rendelkezésére állni, neki rengeteg dolga van, és amúgy se tudna semmi hasznos tanácsot adni a gyermek nevelésével az anyósa foglalkozik. Letette a kagylót.

      Az árnyék, Csatári tanárnő árnyéka, mindkettőjüket megriasztotta, ahogy ráhullt a tornapadra. Visszakapták a fejüket. Kriszti sötétre veresedett az álarca alatt. Már percek óta nem vette észre a zene harsogását, most érzékelte megint azt, ami körülötte zajlik – most érzékelte ismét, hogy Apa itt van a bálban, ahová nem is hívta. Az a másik Apa, a goromba Apa, a telefonkagylót levágó Apa sokkal elevenebb volt most számára, mint ez, a kékruhás, valóságos, kézzelfogható.

      Csatári tanárnő arca kigyúlt, haja is kiszabadult a hullámcsatból. Kriszti most egész másnak látta, valahogy sokkal szebbnek. Ott volt mögötte a magatehetetlen bácsi is, akinek egész nap mókázik, énekel. Furcsa érzés volt, sosem érzés volt, sosem érzett hasonlót.

-         Szabad kérnem? – mondta Csatári tanárnő az Álarcosnak.

-         Majd később, köszönöm – mondta az Álarcos.

Réka, aki már ismét Timár Palival táncolt, rájuk meredt. Azért ezek a KISZ-esek sokat

megengednek maguknak. Később! Ha az ember meggondolja, hogy még két-három évvel ezelőtt ide jártak…

-         Éva néni állt a telefon mellett és gondolkozott. A kirakós kép alakjai sehogy sem

illettek össze. A nagymama szeme villog. Boros Endre leteszi a kagylót. A kislány megfigyelési naplóján a sok negatívum mellett ez áll: szerény, készséges, figyelmes, udvarias, passzív.

      Ez passzív? Ez a sárkány?

      Pár napig úgy tett, mintha elfeledte volna az egészet, Krisztina szeme aggódva kísérte a katedrán. A dolog nem volt elintézve, s ez nem volt pedagógiai szempontból  valami szerencsés, mert a gyermeknevelés szabályai szerint azonnal kell büntetni, s utána el kell felejteni a gyermeknek azt, amit vétett, nem szabad említeni többé. De muszáj volt várnia, mert nem látott tisztán. Várt is. Hétfőig, az első szabad délutánjáig, akkor aztán fogta magát, s elment fényképet csináltatni a 12-es számú fotoműterembe, amelynek Boros Endre volt a vezetője.