Tizenharmadik fejezet

Végre a Cigánylány is megszólal. Megismerjük Tádét. Megtudjuk, hogy a gyerekek mindig észrevesznek mindent

„Én is szólhatok vajon? – kérdezte magában Krisztina.

Meg kell engednie, különben nem tenne úgy, mintha más volna, mint aki voltaképpen, nem beszélne magáról úgy, mint Éva néniről és énrólam, mintha távol lennék, és nem volnék azonos önmagammal. Ő is érzi, hogy így szabadabban beszélhetünk mind a ketten.

Ez a legcsodálatosabb dolog, ami csak történhetik valakivel, ilyen gyönyörűt még regényben sem olvastam.

Én azért jöttem ma ide, hogy mindent elmondjak neki, és ő is azért jött. Egyet gondoltunk.”

Lassan, mintha fájna, mint valami baleset után, amikor az ember még kíméli az izmait, felemelte a jobbját, s rátette az Álarcos karjára. A szép, fiatal kar megfeszült az érintése alatt. „Nevelőt sosem érintünk meg!” – mondta ötödikes korukban Lujza néni.

Az Álarcos megrezzent, de hagyta.

– Nem untad még el? – kérdezte. – Annyit beszélek, hogy nem jut időd táncolni. Nem baj?

Zsuzsa nagy varkocsai lengtek, a Cigánylány rázta a fejét.

– Nem szeretnél inkább keringőzni? Timár Palival?

– Nem.

– Inkább beszélgessünk?

– Persze.

Ez is olyan álarcosbál-szó volt, a „persze”, nem iskolai. Se „perszé”-t, sem „aztán”-t, se „hát”-ot nem szabad mondani az órákon. Tűri az Álarcos? Tűri, mert nem javítja ki. Most minden csak játék.

– Arról beszélgessünk, amiről eddig?

– Arról. Talán én is tudok olyat mondani… neked, amit nem tudsz.

Kinn volt a szó, a Cigánylány belevörösödött. Az Álarcos elmosolyodott.

– Újat, nekem?

– Újat és neked.

– Boros Krisztináról?

– Róla. Meg Éva néniről. Meg a Krisztina apjáról. Mindenkiről.

(Ilyen lehet, mikor a felnőttek részegek. Ilyen lehet, mikor minden forog. Ó, te, te drága, aki nem átallasz úgy tenni, mintha te is gyerek volnál, hogy könnyebb és szebb és feledhetetlenebb legyen a számomra, ami következik! Most legjobb volna, ha szárnyam nőne, és itt keringhetnék a mennyezet alatt, ha hirtelen hattyúvá változnám, úgyis mindig szerettem volna hattyú lenni, mert az olyan titokzatos. Egyszer láttam egy meseképet, a hattyúnak koronája volt… Ha én hattyú lehetnék, csak öt perce, s itt szállhatnék a fejetek felett, fejemen egy pici rubinkoronával és dalolhatnék… mert most olyan boldog vagyok, hogy azt nem is lehet kifejezni talán, csak madárhangon. Azt mondják, a hattyú olykor énekel…)

– Tudod, Álarcos, én ismerem Boros Krisztinát.

Persze másképpen, mint te, mert te idősebb vagy nálam és okosabb is, és több gyereket láttál, mint én, de azért Krisztinát a legjobban mégiscsak én ismerem, és tudok neked olyat mondani róla, amit magadtól nem tudnál. Nem mintha nem találnál ki majdnem mindent, és sokáig lehetne titkolózni előtted, egyszerűen csak azért, mert amit mondani fogok, azt Krisztinán kívül senki se tudja ezen a földön.

Kriszti azt, ami vele meg a családdal történik, például mindig este szokta átgondolni, lefekvés után. Akkor a legalkalmasabb, mert a felnőttek még kinn beszélgetnek az asztalnál, neki meg muszáj ágyba bújnia, mert az a házirend, hogy a leckével el kell készülni vacsoráig, s utána nem szabad virrasztani, mert Nagymama szerint az éjfél előtti álom a legüdítőbb. Krisztina úgy fél tíz körül mindig ágyban van már, de persze nem alszik el azonnal. Ki tud elaludni rögtön, hacsak nincs edzés után?

Ne mondd el senkinek, de Krisztina még mindig egy mackóval hál, akit úgy hívnak, hogy Tádé.

Tádé a Zsuzsa mackója volt, Krisztina mindig neki mondott el mindent, persze csak úgy magában, gondolatban. A napközben történt eseményekről beszélgettek esténként meg Zsuzsáról, mert a mackó ismerte Zsuzsát, húsz éven át ismerte, Kriszti meg csak egy fél óráig volt mellette, akkor se tudta róla, kicsoda.

De hiszen még azt se mondtam el neked, ki az a Zsuzsa.

Zsuzsa a Kriszti édesanyja, aki meghalt az ostrom alatt, mikor Boros született. Kriszti soha, senkinek nem mondta azt, hogy „anyu”, mert soha nem volt édesanyja; Boros Endre feleségét meg mindenki úgy emlegette a családban: „Zsuzsa”. Ha ránéztek a képére, amely a zongorán áll, mindig azt mondták: „Milyen édes szép lány is volt ez a Zsuzsa!” Mikor Krisztina beszélni tanult, egyszer csak rámutatott a zongorára, és azt mondta a nagymamájának: „Zuza! Zuza!”

Krisztináéknál minden úgy maradt, ahogy valaha Zsuzsa szerette.

Zsuzsa valahol ott élt a bútorok között, s mikor Boros Endre esténként hazatért, azt érezhette, voltaképpen nem is változott semmi: Zsuzsa most is itt van, csak bújócskát játszik velük, de ha nagyot kiált, előjön a függöny mögül vagy a kamrából, ahová elrejtőzött. Kriszti úgy nőtt fel, hogy Zsuzsa ott volt, és mégse volt sehol, s az édesapja is azért volt mindig olyan különösen csendes, mintha azt lesné, honnan fog Zsuzsa egyszer csak kikiáltani. Zsuzsa Nagymamának is valóságosabb volt, mint Bence bácsi, aki udvarolt neki. Ha valaki ilyen házban nő fel, nem csoda, ha egy mackóval tárgyal lefekvés után.

Mikor aztán nyolcadikba került, és Éva néni lett az osztályfőnöke, lassanként sok minden megváltozott Boroséknál. Voltaképpen nem is sok minden, hanem mindenki. Nagymama, Boros Endre, Krisztina is. Krisztina volt az első.

Azt mondod, ismered Éva nénit, de én azt hiszem jobban ismerem nálad, mert engem nevel.

Az nagy szó, ha egy gyereket nevel valaki. A gyerek elkezdi figyelni azt a felnőttet, apróra szétszedi a jellemét, próbára teszi, mennyire lehet neki hinni, bízhatik-e benne, igaz ember-e vajon? S ha olyan, amilyennek remélte, egyszeriben úgy érzi, megtalált valakit, akit már régen keresett. Mindenki azt érzi az iskolában, az is, akinek élnek a szülei, hát még egy olyan gyerek, mint Boros Krisztina. Persze hogy nyolcadikos korában már Éva néninek mondott el esténként mindent gondolatban, nem Tádénak.

Összevissza hadarok mindent, de talán érted.

Kriszti nem „szabályszerű” tanuló. (Lujza néni meghatározása!) Ha kisebb korában megpróbálták összebarátkoztatni más gyerekekkel, sírt az idegen otthonokban, s a többiek körültáncolták, azt mondták neki: „Bőgőmasina!” Egy idő múlva már az is zavarta, ha sok emberrel kellett együtt lennie, ha valami ünnepélyre, kirándulásra, gyűlésre készült az osztály. A társai elidegenedtek tőle, azt hitték, gőgös, pedig nem volt az, csak úgy gondolta, nemigen van mondanivalója senki számára, és főleg senkinek, senkinek nem tudna beszélni Zsuzsáról.

Úgy októbertájt aztán azt érezte, hogy Éva néninek esetleg tudna.

Nappal is.

Mikor egy este rájött az ágyban, hogy szeretne beszélni az osztályfőnökével Zsuzsáról, úgy meglepődött önmagán, hogy felült, s riadtan nézett a sötétbe. Boldogító érzés volt, nyugtalanító, semmihez sem hasonló. Apróra eltervezte, hogy szól neki, hol keresi meg, mivel kezdi a beszámolót – akkor már négy hete folytak azok a csodálatos osztályfőnöki órák…

Ha én el tudnám mondani, milyenek is a mi osztályfőnöki óráink…

Nagyon sokféle dologról beszélünk. Arról, hogy miképpen lehet az ember becsületes, meg mit jelent a haza fogalma, mi a szabadság, egy nép vagy az egyén szabadsága, aztán arról is, milyenek voltak az emberek régen, hogy rettegtek az elemektől, és milyen volt a régi társadalom. Éva néni egészen másképp magyarázza ezeket a dolgokat, mint más tanár. A mi óráinkba minden belefér, József Attila meg az, hogy milyen is lesz, mikor majd nekünk is lesznek gyerekeink, meg hogy milyen egy igazi fiatal lány; hogy a modernség nem abban áll, hogy valaki elkezdi festeni a száját meg mindenféle oroszlánfrizurát csináltat, hanem másban. Egyszer azt mondta: az ember annyi, amennyit másokért tesz, mindenkiért. Ez olyan szép, hogy sose fogom elfelejteni.

Éva néni beszélt a szülőkről is meg a gyerekekről, arról, hogy kinek mi a kötelessége a családban, és Krisztina egyszer csak rájött, hogy náluk valami nincs rendben, sem a Nagymamával, sem az édesapjával, még talán vele sem, és talán az, ami az ő házukban nincs rendben, éppen miatta van ilyen rosszul, mert körötte egész életében lábujjhegyen járt mindenki, s azt suttogta: „Meg ne zavarjuk szegénykét, elég szomorúság az, hogy nincsen édesanyja.”

Krisztina tavaly szeptemberben eszmélt rá először arra, hogy mindig Apa vagy Nagymama megy le tüzelőért a pincébe, ha a szokott fahordó bácsi nem ér rá, és sosem ő. Neki nem szólnak, mintha itt se volna a családban; úgy bánnak vele, mint a beteggel.

Az ő házuk olyan, mint a Csipkerózsikáé, mindenki álomba merülve él benne, pedig más családok másképpen élnek. Más kislányok is árvák vagy félárvák, mégis tudnak nevetni – meg fogja kérdezni Éva nénitől, mit kell csinálnia, hogy az ő otthonuk is olyan legyen, mint más embereké.

Azzal kezdte, hogy egy délután felhozta a pincéből a fát, és mikor a nagymamája meglátta, úgy megörült, hogy belesápadt. Kriszti meg bement a kamrába, forgatni kezdett egy üres befőttesüveget, és azt gondolta, micsoda ocsmány önző volt ő idáig, hát hogy nem vette észre, hogy itt mindenki csak kiszolgálta, mint valami hercegnőt.

„Megszólalok – határozta el Krisztina egy este –, megszólalok, tanácsot kérek, és elmondok mindent Éva néninek. Ő majd segít, hogy jobban hasonlíthassak másokhoz, és akkor nekem is olyan lesz az életem, mint a többieknek.”

Aznap akart szólni, mikor Éva néni rá osztotta, hogy a rajösszejövetelen ő beszéljen a békéről.

Míg maga akarta elmondani, mi történt velük valaha, kívánta a beszélgetést, de utasításra, műsor keretében beszámolni valamiről, ami titok – hát azt nem. Nem! Akkor este megint csak Tádénak panaszkodott az ágyban, és azt érezte, most már egyáltalán nem szeretné megbeszélni Éva nénivel az életét. Haragudott rá, tapintatlannak érezte. Sokáig benne volt az idegenkedés, egészen addig, míg Éva néni meg nem kérlelte. Azon az órán egyszerre könnyű és fényes lett körülötte minden.

Ha akkor kérdezik, meg tudta volna mondani, miféle sértett szomorúság söpörte ki a múlt alkalommal az osztályteremből, de nem kérdezte senki: Éva néni láthatólag tudta már, mire tapintott rá, miféle sebre, Kriszti csak azt nem értette; honnan tudhatta meg, mikor arról, ami Zsuzsával történt, sose beszéltek senki idegennek. Ki számolhatott be neki?

Nem maradt sok ideje töprengésre, nem hagyott rá időt az osztály.

Most már tudom, mitől lettek olyan mások a lányok, és ki rejtőzködött a változás mögött. Akkor nem sejtettem, csak csodálkoztam, hogy egyszerre mindenki olyan jó, olyan türelmes hozzá, még Bazsa is. Krisztina azt érezte, valami fényes hullámverés sodorja magával, emberek adják kézről kézre, él, mint mások, mint a többiek, idegen otthonok fogadják be, amelyek öröme nem sérti már, Krisztina azt érezte néha, hogy belevakul, olyan ragyogó a föld.

Álarcos, nagyon jó benne lenni a világban és élni a többi emberek között!

Persze, azért ne hidd, hogy Zsuzsa eltűnt a házból.

Zsuzsa tovább is ott figyelt a zongoráról, és nézte az új Krisztinát, és nézte a hajdani férjét – Boros Endre nem olyan volt már, mint egy özvegy, hanem mint egy fiatal férfi. És Krisztinán is volt mit néznie, mert ahogy Kriszti elkészült a leckéjével, szedte a fényképalbumát, futott át Rékához, volt, hogy vacsorára is ottmaradt Mimi néniéknél, vagy valaki felkiabált hozzá az udvarról, nem megy-e barkácsoló szakkörre vagy különtornára, és Kriszti szaladt, esze nélkül, mintha hetek alatt szeretné pótolni mindazt, amit mulasztott: a vele egykorúak társaságában töltött délutánokat.

És persze Nagymamát is nézhette, aki közben menyasszony lett, hogy kapja-forgatja minden héten Bence bácsi bélelt leveleit. Bence bácsi mindig elküldte a megjelent cikkeit, amelyeket a Ceglédi Naplóból meg a Nyúltenyésztők Lapjából vágott ki. Apa vidámsága és Nagymama izgatott postavárása átfűtötte a lakást: és Krisztina kezdett úgy élni, mint a többi gyerekek.

Persze, nemcsak Zsuzsa figyelt, Krisztina szintén. Először életében nem mindig saját magára, hanem másokra is. Elsősorban az apjára.

Mert Boros Endre megváltozott.

Te, az talán a legizgalmasabb élmény a világon, mikor az ember észreveszi, hogy az apja alighanem udvarol.

Apa – azaz hogy Boros Endre nem tud titkot tartani. Az arca sem, a szeme sem; mindjárt meglátszott rajta, hogy valami melegíti belülről, hogy valaminek folyton örül. Krisztina napokig tűnődött eleinte, mi történhetett vele, de nem volt semmi különös nagy esemény a műteremben, nem nyert meg fotopályázatot, nem kapott külön jutalmat… Végül aztán az apja elárulta magát. Teljesen egyszerű és gyerekes módon árulta el.

„Azt hiszem, Éva néni nem szeretné, ha nem mennél el az osztállyal az Operába.”

„Éva néni azt mondta tegnap, Krisztina mindent olvashat. Mama, kérem, ne csukja be a kislány előtt többé a könyvszekrényt! Tolsztojt is oda lehet adni neki, legfeljebb unja.”

„Kérlek, edd meg azt a húst rendesen! Mit szólna Éva néni?”

„Ismerik egymást?” – döbbent meg Krisztina.

„Új szent van a kalendáriumban – motyogta egy este Nagymama –, Megyeri Éva. Csudaszép, csudaokos, csudaminden. Ahhoz képest, hogy jól meggyötört októberben, Apád odavan érte. Naponta tizenötször hallom a nevét. Úgy látszik, mégis bement az iskolába – mert idáig nem ismerte.”

Apa régebben mindig azonnal hazajött a műteremből, ősz utóján, tél elején meg az volt a meglepő, ha véletlenül nem ment sehová. Többnyire csak vacsorára állított be – néha még akkor sem –, kipirulva, lelkesen érkezett, olykor valami dalt zümmögött, sőt egyszer, jókedvében, leült a zongorához, és tréfából eljátszotta a boci-boci-tarkát. Ha Nagymama megtudakolta, merre járt, becsületesen beszámolt: vendéglőben, koncerten, megbeszélésen. „Megbeszélés – hümmögött Nagymama –, mit tudtok annyit megbeszélni azokon a fényképeken?” „Nem képekről van szó, mama – mondta Boros Endre –, én a gyerekről tárgyalok.”

„Rólam? – képedt el Krisztina a másik szobában. – Rólam? Kivel?”

Mire bement hozzájuk, Apa már felkapta az újságot, láthatólag nem akarta folytatni a témát. „A gyerekről – motyogott Nagymama –, a gyerekről. Koncerten, vendéglőben, megbeszélésen…” Boros Endre visszanézett az újságja felett, és a szeme nevetett. Kriszti soha életében nem látta még az apja szemét így nevetni. „Akármilyen meglepő, de igaz – mondta Boros Endre –, egy szakemberrel járok mindenhova, ha nincs kifogása ellene.”

Szakemberrel, akivel róla beszélnek?

Apa tréfál. Nem akarja megmondani, hogy udvarol.

Először azt érezte, nincs nála szerencsétlenebb a világon. Aztán eszébe jutott, mit tanít Éva néni osztályfőnöki órán, s hirtelen megsajnálta Apát, hogy majd beleszakadt a szíve. Tizenöt éve, teljes tizenöt éve csak a munka, csak a család, csak a kötelesség! Hát menj, édesapám, járkálj csak azzal a szakemberrel, ha boldogít; elengedtük a Nagymamát is Ceglédre, nyáron elmegy tőlünk. Hát hiszen neked is jogod van az örömhöz.

„El kellene menned a fogszabályozóba, Krisztina. Nem jól nőtt a szemfogad, Éva néni azt mondja, még nem késő.”

„Mama, kérem, nyissuk ki a rádiót, Wagner-est van. Hallod, Kriszti? A Trisztán. Ez az Éva néni kedvenc operája.”

Szakember?

A keze úgy megrezzent, hogy elfordította a gombot az oly sokáig némaságra ítélt rádión. Trisztán és fogszabályozás és Tolsztoj. Hát persze! Apa Éva néninek udvarol.

A gondolatot azonnal valami vad, belső ellenkezés követte. Nem volt bizonyítéka, s ami mégis, ez a furcsa, össze nem illő adatsorozat, még nem igazolt semmit. És ha téved? Szabad egy felnőtt titkai után leselkedni? Úgy érezte, nem szabad. Aztán egy perc múlva azt gondolta: igen. Mert voltaképpen nem leskelődni akar, csak megbizonyosodni, s minden, ami azután következik, attól függ, mit fedez fel.

Roppant könnyű volt kideríteni, amire kíváncsi volt. Apa oly következetesen nem járt haza a műteremből, hogy elég volt kétszer egymás után érte mennie zárás után. Első alkalommal Apa elnyargalt, alig lehetett követni, felszállt egy zsúfolt autóbuszra, amelyre nyugodtan utána tornászhatta magát; elképzelhetetlen volt, hogy Boros Endre észrevegye abban a tömegben. A fényképész elment a Vörösmarty térig, ott beült a nagycukrászdába, a Harmincad utca felőli terembe. Bent már égtek a lámpák, és jól látszott a csipkefüggönyön át Éva néni kék dzsörszi ruhája. Másnap nem kellett autóbuszoznia, már a földalattiból kilépve észrevette Éva nénit, ahogy a Népköztársaság útja sarkán levő eszpresszó felé lépeget, s pár perc múlva látta Apát is, amint panyókára vetett kabáttal, feje búbjára csapott kalappal utánasiet a szakembernek.

Gyalog ment haza akkor este.

Elég zavaros volt, amit érzett, nehéz volt rendet teremtenie a gondolatai között.

Apa nem volt hazug, s a hirtelen változás az otthon nevelési elveiben azt mutatta, hogy Éva néni valóban pedagógiáról tárgyal Apával. Úgy látszik, az októberi botrány után mégis csak találkoztak, s most Éva néni Boros Endrének is megmagyarázza, milyen a természetes élet. El kellett mosolyodni rajta, hogy Éva néni szinte mindennap neveli Apát is. Ott üldögél mellette, pontosan úgy, ahogy a katedrán szokott, csak éppen a cukrászdában vagy az Operában, időnként összehajolnak, és Éva néni azt mondja a fényképésznek: „Mert az életkori sajátosságok…”

Épp a Hungária előtt haladt el, mikor végiggondolta, és hirtelen úgy elképedt, hogy meg kellett állnia. Bent tömeg volt, füst s valami méltóságos ragyogás a márványburkolaton.

Lehet, hogy ez az Apa észre se vette idáig, hogy udvarol?

Lehet, hogy Éva néni azt gondolja magáról, hogy csak nevel?

Lehet, hogy ezek még nem is tudják, hogy megszerették egymást, és nemcsak Kriszti miatt vannak annyit együtt, hanem önmaguk miatt is?

Egy fiú fordult ki a Miksa utca felől, nézte Krisztit egy darabig, ahogy ott áll, és bámulja a Hungária asztalkáit. Megcsörgette a pénzt datolyamag-gombos kabátja zsebében.

– Igyunk valamit? – kérdezte Krisztitől. – Bejössz velem?

Bizonyisten jó lett volna bemenni és inni valamit! Egy bambit vagy forró csokoládét. Itt bizonyosan van. A fiú szőke volt, nevető. Egy kicsit tetszett is neki. És hát még sose szólították meg utcán. Bezzeg Anikót!

Úgy érezte, hogy pótolt valamit.

– Köszönöm, nem – mondta egy kicsit szomorúan.

Továbbindult a Nemzeti felé. „Ne légy tékozló, várd meg az igazi érzést!” – mondta valaha Éva néni. Megfogadta magában, hogy így tesz – állja. De azért igazán kedves fiú volt. Tudta, hogy még mindig utána néz – nem is volt kellemetlen.

„Nahát, hogy itt mi készül!” – gondolta Kriszti. Az aszfaltot persze megint felszedték, ezt a Körutat örökké javítják. Talált egy aszfaltdarabot, azt rugdosta, rettentő nehéz volt úgy elrugdosni hazáig, hogy sosem essék az úttestre.

Éva néni és Apa.

Éva néni és Apa.