Tizennegyedik fejezet

Az Álarcos megtudja, hogy Boros Krisztina iskolát került két napig – de nemes szándék vezette

– Gyönyörű gondolat volt!

Ezelőtt még csak egy évvel is nem lett volna az. Míg meg nem ismerkedett Éva nénivel, Kriszti igazán azt hitte, hogy Apa az ő tulajdona. Apa az övé, mint egy kesztyű, mint Tádé, mint akármi, amivel rendelkezik, sőt talán egy kicsivel még jobban is, éppen a gyász miatt, amely kettőjüket sújtotta leginkább. Apa és egy nő? Apa és egy esetleges házasság? Nevetséges gondolat!

Apa itt fog élni mellette, szépen megöregszik, aztán ő majd férjhez megy, akkor Apából nagyapa lesz, dajkálja az ő fiait, lányait, s velük marad mindörökké.

Valamikor november közepén, mikor az osztályfőnöki óra tárgya a szülők voltak, Éva néni sorra elkérdezte mindenkitől, hogy képzeli ezúttal nem a maga, hanem az apja, anyja további életét. Kiderült, hogy az osztály többsége sehogy. Valahányszor a jövőt festegették magukban, a szülők mindig kimaradtak belőle, mint olyanok, akikkel nemigen történhetik semmi, azon túl, hogy felnevelik a gyerekeiket, hazahozzák a fizetésüket, meggyógyítják a családtagokat, ha betegek. Mikor rákerült a sor, ő valami olyat suttogott, hogy Apa majd vele fog élni. „Ez minden? – kérdezte Éva néni. – Ez a jövője? Nemes lelkű leány!”

Borzasztó óra volt, csengetéskor alig álltak a lábukon.

Éva néni sose prédikál, csak megmutatja a dolgokat, olyasmit, amit az ember nem vesz észre, nem szívesen lát meg. Mikor hazafelé ment, úgy érezte magát, mintha jól összeverték volna, pedig Éva néni csak beszélgetett velük egy kicsit. „Nemes lelkű lány.” Hogy is nem sült ki a szeme, mikor megtervezte Apának ezt a csodálatos jövendőt. Apa a sutban, miközben unokáit ringatja…

Ó, bár akadna valaki, akit szeretni tudna, bár rendbejönne szegénynek az élete! Micsoda örömtelen esztendei voltak, egyetlen társasága egy öregasszony és egy kislány. Bár jönne az útjába valaki, aki pótolja, amit elmulasztott! Ő alkalmazkodnék hozzájuk, ő mindent megtenne, hát hiszen benne is van emberség – eddig még senki se mondta meg neki, milyen utálatos, és milyen zsarnok.

Akkor; a Körúton lefelé menet, azt érezte: ilyen boldogító valamit sose remélt. Már régen kívánta és akarta, hogy Apa élete rendbejöjjön, kívánta és akarta számára az élet természetes menetét, ahogy Éva nénitől tanulta, s vállalta volna, ha Apának jó, azt a megoldást is, ami esetleg neki nem valami nagyszerű – mert időközben rávezették arra, hogy a világmindenség középpontjában nem ő áll, és azt is tudta, hogy még rengeteg alkalma lesz főszereplőnek lenni a maga életében.

Ha Apa Éva nénit szerette meg, akiért Krisztina még akkor is rajongott, mikor látszólag ellenségesen nézett rá, az olyan gyönyörű, hogy ki se lehet fejezni szóval.

Lehet, hogy két esküvő lesz náluk? Kettő? Nagymama után Apa is megházasodik? S aki a házukba kerül, aki az asztaluknál eszik, akihez esténként mindig oda lehet bújni…

Jaj, hogy is lehet elviselni ennyi kápráztató reménységet?

Krisztina ezekben az időkben úgy érezte, éjjel se megy le a nap. Minden világít, szikrázik, tündököl. Járt Éva néni nyomában az iskolában, már nem is úgy, mint egy nyolcadikos, hanem mint egy gyerek az anyja után. És Éva néni is olyan volt hozzá, mint egy igazi édesanya. Sokat beszélgettek, Álarcos, olyan komolyan, ahogy felnőttek tárgyalnak egymással.

Én azt hiszem, gyereket csak úgy lehet nevelni, ha az ember megtiszteli azzal, hogy komolyan veszi. Kriszti ragyogott, Boros Endre ragyogott, ragyogott Éva néni is. Aztán egyszer csak kialudt a fény.

Olyan volt, mint valami érthetetlen álom.

Az volt benne a legriasztóbb, hogy nem volt előzménye. Esténként élvezet volt hazavárni Apát. Kriszti mindig ébren várta meg, akármilyen későn tért is haza, már rászokott a szeme, hogy éjféltájt aludjék el.

Míg várta, kiszínezte magában, milyen is lesz, mikor Éva néni ideköltözik, mit szól majd Réka, mit szól Bazsa, az osztály…

Boros Endre úgy Mikulástájt egyszer szokatlanul korán érkezett meg. Délután azt mondta, koncertre megy, utána a városban vacsorázik, de a hangverseny végén alighanem azonnal hazatért; túl rövid idő telt el a távozása és az érkezése között, abban nemigen fért volna el a vacsora is. Kriszti elszörnyedt, mikor meglátta.

A régi Apa jött be, az üres arcú.

Azaz még annál is rémületesebb. Apa olyan volt, mint akit megöltek.

„Összevesztek – nyugtatta magát Kriszti. – Előfordul. Másnap estére minden rendben lesz.” De azért rosszul aludt, nyugtalanul. Idegesen is ébredt, és a szokottnál korábban berohant az iskolába. Nem volt jó otthon lenni, Apa merev volt, hideg és hallgatag.

Az első óra történelem volt, s éppolyan, mint máskor. Éva néni magyarázott, lelkesen hallgatták, különösen jól sikerült előadás volt, Éva nénin semmi változás, csak sápadtabb volt a szokottnál. „Persze – gondolta Kriszti –, mikor összevesztetek. Ugye, hogy neked is fáj?”

Mint máskor, most is megvárta szünetben. Nem volt különösebb mondanivalója, de már mindketten megszokták, hogy csengetés után ott ácsorog az ajtóban, mindig volt Éva néninek egy külön mondata a számára, ha más nem, ilyesmi: „Olvasd el, légy szíves, ezt vagy azt, nagyon fog tetszeni neked.” Most különösképpen vágyott valami jó szóra – úgy érezte, ez a záloga annak, hogy minden rendbejön.

– Mit akarsz? – kérdezte Éva néni.

Rábámult, azt hebegte, semmit.

– Nem szeretem, ha mindig itt sündörögsz – mondta Éva néni, s elindult lefelé a lépcsőn, odaintette magához Anikót, hogy kísérje le.

Kriszti csak állt, lecsüngő kezében a nejlon táska az uzsonnával, pontosan érezte, hogy ma nem fogja megenni. Éva néni és a megdicsőült Anikó siettek a lépcsőn lefelé, aztán Éva néni hirtelen megfordult, s rohanni kezdett vissza. Mintha elengedte volna a torkát valami kéz, mikor meglátta, hogy jön.

– Krisztina!

Halkan beszélt, sokan voltak köröttük.

– Nem beszélhetek veled minden szünetben. Tudod, hogy másokkal is kell foglalkoznom. Azért én ugyanúgy szeretlek, mint eddig. Csak éppen… Ne haragudj!

Éva néni szeme tele volt könnyel. Nem szégyellte, nyilván azt hitte, Kriszti úgyse tudja, mit jelent. Visszament Anikó mellé, eltűnt a lépcsőházban.

A nejlon zacskóban vajas kenyér volt és mirelit uborka. Az uborkákat Nagymama mindig olyan vicces formára metélte, most is kis lóherék voltak a kenyér tetején. Krisztina az uborkát nézte, keze-lába olyan hideg volt, mint a jég. Egy szót sem értett az egészből, csak azt tudta, hogy valami véget ért, ami nélkül sem Apa, sem ő nem tud boldogan élni már.

De mi történhetett? Egészségtanból rosszul felelt, mert egyáltalán nem tudott odafigyelni. Mimi néni csak bámult rá, ugyan mi lelheti, máskor mindig szépen tud. „Nem érdekel – gondolta Kriszti –, van fogalmad, mennyire nem érdekel most engem a saját csontvázam? Éva néni érdekel, Apa érdekel, az életünk.”

Mi történt itt?

Apától, az egyetlentől, aki tudja, ha ugyan tudja, nem kérdezheti.

Rettenetes napok jöttek, üres, furcsa, halott napok.

Mintha a lakás összes helyiségében hirtelen kikapcsolták volna a villanyt. Mindenki megviselt volt, ideges. Nagymama attól, mire hagyja itt a családot, ha Bence bácsi elviszi magával, Kriszti csak járt-kelt, mint valami szellem, nem találta a helyét. Boros Endre bezzeg nem jött már későn haza, nem játszotta a boci-boci-tarkát, nem mosolygott, ha hazaérkezett, legfeljebb fogta az újságját vagy valami könyvet, leült, hallgatott. Zsuzsa persze változatlanul ott volt közöttük, de valahogy másképpen. Boros Endre gyakran rákönyökölt a zongorára, maga felé fordította a képét, nézte, mintha azt kérdezte volna tőle a szemével: „Hát csakugyan te voltál az egyetlen ezen a földön, aki engem szeretni tudtál? Csakugyan csak te egyedül, és soha senki más? És így fog eltelni az élet, hogy nem lesz benne más élmény, csak a te tovatűnt arcod és ez a kislány?”

Nem volt se megoldás, se magyarázat, csak iszonyatos napok és hetek. A titkot még csak megosztani se lehetett senkivel, törhette az ember a fejét, mért kezdődik meg valami, ha abbamarad, s mért lesz ilyen szomorú és érthetetlen vége? Éva néni nem felelőtlen, Éva néni mindig azt mondja, kacérnak lenni utolsó dolog, s feleslegesen biztatni valakit illetlenség; Éva néni nem bolondít magába valakit, hogy aztán annál boldogtalanabbul otthagyja. Mi történt? Ha csak megbántotta volna valamelyikük a másikat, régen kibékülnek, pláne, ha Éva néni követett volna el olyat, ami nem helyes. Ő még egy gyereket is megkérlel, nemhogy Apát. Ami történt, az Éva nénin múlt, ezt olyan pontosan érezte, mintha mondták volna neki.

De mért? Mért? Mért? Megijedt valamitől?

Á! Éva néni bátor.

Mégsem akarna az Apa felesége lenni?

Akarna. Szereti. Rajta volt az arcán a cukrászdában. Lehet, hogy akkor még maga se tudta, de ez az igazság.

Mért hagyta ott? Nem tudott rájönni.

A megfejtés váratlanul érkezett, nem sokkal azután, hogy vége lett az áldatlan és mindennél keservesebben töltött téli szünidőnek. A karácsony olyan volt, mint a lidércnyomás, ha Bence bácsi nincs ott, talán némák maradnak lefekvésig.

A megfejtés különös módon Cinegének volt köszönhető.

Mint minden szünidő után, az első óra az osztályfőnökkel való beszélgetéssel telt. Mikor ismét felmentek, megtörtént az új feladatok kijelölése, megbeszélték a félév előtti tennivalókat is. Cinege jelentkezett, azt mondta, szeretne fényképezési versenyt hirdetni a rajban, ő megcsinálná az állványokat, a kereteket is a kiállításra.

– Jó ötlet – mondta Éva néni. – Nagyon jó ötlet, örülök neki.

Cinege ragyogott.

– Az őrsök majd segítenek. Szabjátok meg előre, mi legyen a fényképek tárgya, máskülönben nem tudunk zsűrizni.

Cinege buzgón bólogatott.

– Határidő? – kérdezte Éva néni.

Cinege úgy gondolta, a tavaszi szünet. Elfogadták.

– Persze, egy hátulütője lesz – mondta Éva néni. – Te nem nevezhetsz be, Cinege. Nyilván magad is tudod.

Cinege arca megnyúlt.

– Nemzetközi érmet nyertél. Úgy fényképezel, mint egy kisisten. Nem lehet, öregem, nem illik.Neked nem illik. Mindenki azt hinné, magadnak rendezed a versenyt meg a kiállítást; akarsz egy iskolai érmet is. Te csak rendezhetsz, szereplés nincs.

Cinege búsan azt mondta, érti. Éva néni lelépett a katedráról, s amire alig-alig volt példa, egy pillanatra magához húzta Cinege fejét, odaszorította a vállához.

– Nem könnyű ám, én tudom – mondta csendesen. – De nem kezdhetsz valami munkába úgy, hogy annak a végén bizonyosan te nyerjél. Nem szabad.

Krisztina elkerekült szemmel nézett rá, akkora szemmel és olyan arccal, hogy Réka meghúzta a szoknyáját, és megkérdezte, nincs-e rosszul.

Borzasztó volt a felismerés. Egy szót se hallott az óra további részéből.

Szóval, ha az ember megnevel egy férfit meg egy kisgyereket, akkor, ha a nevelés befejeződött, el kell küldeni őket, mert az ember nem nevel családot önmagának. Teljesen világos volt, akármilyen borzalmas is. Hát persze! Éva néni férjhezadja a Nagymamát, neki folyton azt magyarázta, hogy Apának feleség kellene; hogy Apának mit beszélt, azt nem tudja, de nyilván valami olyat, hogy Krisztinának meg anyára van szüksége, és Apa ezek után kérte meg, vagy akarta megkérni a kezét! Teremtő jóistenem, hogy lesz ebből kiút? Ezek szeretik egymást, de ilyen körülmények között Éva néni sose fog igent mondani.

Az igazságot bizonyosan nem mondta el Apának, mert akkor nem itt tartanának. Ha Éva néni ki tudta volna mondani, mi az igazság, Apa nem fogadja el ilyen egyszerűen, Apa harcol. Éva néni valami mást mondhatott. Sose fogja megtudni, mit, de valami rémeset.

Nem, itt nincs megoldás. Éva néni logikája támadhatatlan, Cinege is vállalta. Nem lett tőle könnyebb a szíve, de vállalta.

Hogy segítsen rajtuk?

Vajon, ha apa még egyszer megkérné Éva nénit, akkor is kikosarazná?

Nem lehet, hogy időközben gyöngült az ellenállása? Rajta is látszik, milyen boldogtalan! Mert látszott, komolyan látszott, pedig mindent elkövetett, hogy ne vegyék rajta észre.

Össze kellene hozni őket megint.

Hátha egy újabb beszélgetés…

De hogy?

Krisztina nem valami találékony – hiszen ismered. Órákon át törte a fejét, míg kitalált valamit, s minden este elmagyarázta Tádénak, hogy minden hiába.

Kérte Boros Endrét, menjen be az iskolába, érdeklődjék, meg vannak-e elégedve vele a tanárok. Ez teljesen kockázatos dolog volt, és a legnagyobb áldozatkészségre vallott, mert ott volt az a balsikerű egészségtan-felelet Mimi néninél, s időközben írt egy végzetes eredményű nyelvtani dolgozatot is a bánattól. Apa beküldte maga helyett a Nagymamát, Nagymama be is ment, s utána jól összeszidta őt. Szólt Éva néninek, jöjjön ki hozzájuk, nézze meg, micsoda akváriumot csinált őrsi munkaképpen az elsőosztályosoknak, akiket az ő osztályuk patronál – Éva néni délelőtt futott át megnézni a remekművet, mikor biztosan tudta, hogy Boros Endre a műteremben van. Nem tudta őket összehozni semmiképpen. Akkor, végső kétségbeesésében, beteg lett.

Kérlek szépen, ne mondd meg Éva néninek, de január elején, mikor két napig hiányzott, s Nagymama azt írta be az ellenőrzőjébe: fejgörcs, Krisztina szimulált.

Tudod, nem volt könnyű ez sem. Azaz hogy voltaképpen igen – ezek nem olyan egyszerű dolgok. Talán megfigyelted, hogy Krisztina sose szokott beteg lenni, mintha a Zsuzsa egész odaveszett egészsége neki jutott volna, mintha meg akarta volna csúfolni a körülményeket, amelyek közt a világra jött. Krisztina, mióta felső tagozatos, sose mulasztott egyetlen órát se, s néhány náthát, gyomorrontást leszámítva, nem is tudta, milyen az, mikor az ember rosszul érzi magát.

Egy délután közölte a Nagymamával, hogy ő beteg. Makkegészséges volt.

Kérlek, ne gondolj rosszat róla! Hát ha másképpen nem ment az ügy sehogy! Te nem láttad otthon Boros Endrét, nem láttad azt a tartalmatlan, merev tekintetet. Nem láttad Éva nénit sem, aki reggeltől délig azt játszotta, hogy vidám és önfeledt, s közben csak úgy sírt le róla a boldogtalanság. Krisztinekmuszáj volt hazudnia, de megfogadta, hogy mihelyt lehet, elmondja Éva néninek, mit csinált. Ne haragudj rá! Kérlek, Álarcos, ne haragudj rá!

És különben is megbánta, és most már szégyelli ő is. Majd meghallod, mért.

A ,,betegség” délutánján Krisztina leült a sarokba, nyögött és sóhajtozott. Bevétettek vele aszpirint, nem javult. Édesapja megint azzal az üres tekintettel tért haza, amely az utóbbi időben annyira jellemezte. Most szavak nélkül is pontosan kifejezte a gondolatait: „No lám, most már a gyerek is beteg, velem úgyse történhetik semmi jó, még csak ez hiányzott. Mi más is juthatna nekem, mint halál, betegség, nyomorúság?”

– Mi fáj? – kérdezte Krisztinától.

Az hallgatott. Teljesen egészségesnek látszott, és a hőmérő nem mutatott semmit. Persze, afelől még bármi lappanghatott benne.

– Megvárjuk az éjszakát – mondta Boros nagymama aggodalmasan. – Azalatt eldől.

Boros Endre tiltakozott. Hívjanak azonnal orvost. Egyvalakit már elvesztettek, mert nem kapott idején segítséget. Még egyet nem enged. Kriszti sose volt beteg, ha most annak érzi magát, oka van rá. Kriszti majd elsüllyedt, úgy szégyellte magát.

– Nincs láza – mondta Boros nagymama.

– Akkor is!

„Most majd egy orvost kell becsapnom” – gondolta Krisztina, és szinte szűkölt. Azért a hazugság rettenetes valami. Soha, soha többet nem vállalkozik rá!

Az éjszaka mégis úgy telt el, hogy nem hívtak orvost, Nagymama azt mondta Boros Endrének, Krisztina már nagylány, hátha azért fáj a feje, van ilyen. Apa elpirult, hümmögött. Krisztina lapult az ágyban, s valahányszor Apa vagy Nagymama felé hajolt és megkérdezte: fáj-e még, azt felelte: fáj. Késő éjszakáig faggatták, aztán kapott az aszpirin mellé fájdalomcsillapítót is, csak úgy kóválygott tőle a gyomra.

Reggel Boros Endre sötét arccal ment munkába, a Nagymama pedig telefonált az orvosnak. Kriszti nem ment iskolába, azt mondta, nem kér könyvet, mert úgy fáj a feje, hogy nem lát olvasni – ez iszonyúan nehéz volt, mert majd megölte az unalom.

Doktorbácsi azt mondta, nem tudja, mi baja lehet. Lehet, hogy valami készül. Feküdjék, egyelőre nem ír orvosságot, csak fájdalomcsillapítót. Mihelyt láza lenne, azonnal értesítsék. Furcsa eset, rendkívül különös.

Boros nagymama holtsápadt volt.

Este még egyszer el kellett hívni Doktorbácsit, mert Krisztina fájdalmai tűrhetetlenné váltak. Nagymama akkor már reszketett, és Boros Endrének még a szája is fehér volt. Doktorbácsi azt mondta, ha másnapra nem lesz jobban, beviteti a beteget a kórházba, megfigyelésre. Ilyen esete még nem volt!

„A kórházakban sosincs elég férőhely – gondolta Kriszti. Nagyon sok a beteg.” Utálta magát a hazugságért. Csak nem viszik el kórházba, s nem lesz kénytelen elfoglalni valami igazi szenvedő helyét? Nem, ma estére megold mindent. Csak sikerül talán?

Fél óránként mérték a lázát, persze nem volt. De azért nyafogott rendületlenül, egyre szívtépőbben. Boros Endre ült mellette, a homlokát simogatta, vagy fogta a kezét. Abban a percben nem gondolt senki másra, se Zsuzsára, sem Éva nénire, csak a gyerekére. Jó érzés volt, ugyanakkor kicsit megszégyenítő is.

Kriszti úgy nyolc körül elhallgatott, úgy tett, mintha aludnék. Iszonyúan unalmas volt, fárasztó, idegfeszítő. Tíz után felnyitotta a szemét, de nemigen felelt a kérdésekre, s úgy tizenegy körül egyszer csak megszólalt, azt mondta: „Éva néni.”

– Istenem! – mondta Boros nagymama. – Hívja az osztályfőnökét.

– Éva néni! – ismételte Kriszti. Most, hogy végre kimondhatta a nevét, elernyedt, megkönnyebbült. Majdnem eleredt a könnye is, hogy végre alábbhagyhatott az az iszonyatos feszültség.

– Mit akarsz Éva nénitől? – kérdezte a Nagymama. Boros Endre hallgatott. Keze, mellyel Kriszti jobbját tartotta, megrezzent.

– Jöjjön el Éva néni! – suttogta Kriszti.

– Tizenegy elmúlt, szívem. Majd reggel.

– Most – lehelte Kriszti. – Azonnal.

Boros nagymama tanácstalanul nézett a fényképészre. Az nem pillantott fel, a paplant nézte.

– Az voltaképpen derék fiatal nő, Bandi. Nagyon rendes lány lehet, különben a gyerek nem ragaszkodnék hozzá azok után is, amik azon az osztályfőnöki órán történtek. Ha érte mennél vagy telefonálnál érte, eljönne.

– Nem hívom el.

– Éva nénit kérem – mondta Kriszti.

– Hallod? Vedd a kagylót! A gyerekről van szó.

– Éva néni!

Kriszti most már majdnem sírt. A fényképész felállt, a kabátját kereste a gardróbszekrényben.

– Hová mégy? Érte? Elhozod neki?

– Nem – mondta Boros Endre. – Fordulok egyet az utcán. Nekem is megfájdult a fejem.

– Képes volnál itthagyni ezt a beteg gyereket?

Nagymama suttogó hangja felháborodott volt.

– Nem mégy sehová, fiam! Itt ülsz Krisztina mellett, és vigyázol rá. Én felhívom Megyeri tanárnőt; ha csakugyan olyan, amilyennek a gyerek állítja, eljön. Egy ilyen árva kislányhoz, akinek nincs édesanyja, el kell jönnie.

Boros Endre szája megrándult. Nagymama a telefonhoz ment, s a válaszaiból pontosan érteni lehet, mit beszél Éva nénivel. Még nem aludt, nincsenek is vendégei, nem, nem zavarta, egyáltalán nem. Csak nem komoly az a betegség? Őt akarja látni? Igazán? Most egy kis rábeszélés következett, aztán az, hogy akkor hát indul, taxit hív, és jön azonnal.

– Nem nagyon szeret idejönni – mondta Boros nagymama, mikor letette a kagylót. – Persze, az után a múltkori botrány után, mikor úgy félrefogott a kislánnyal… Alig tudtam rávenni.

Boros Endre indult kifelé.

– Szó sem lehet róla, édes fiam. Megvárod a tanárnőt, beszélsz vele, nem lehet engem itthagyni ezzel az irtózatos felelősséggel. A tanárnő rengeteg beteg gyereket látott már, hátha mond valami okosat. Ha neked is fáj a fejed, ott a fájdalomcsillapító. Én nem maradok egyedül ezzel a szegény kis szenvedővel.

A szegény kis szenvedő úgy leskelődött a paplan alól, mint egy hiúz. Mikor megszólalt a csengő, vérbe borult az arca, mintha csakugyan lázas volna. A fényképész az ablaknál állt, háttal az ágynak, nézett ki a hóba. Mikor meghallotta a berregést, olyan különösen egyenes lett a háta.

– Végre – mondta Boros nagymama. – Végre!